A sürgős “eset”

2010 augusztus 13. | Szerző: bamby21 |

 Napokig nem hallottam Krisztián felől, de ezen a történtek után nem is lepődtem meg. Szólt a doki, ha van időm meg kedvem, maradjak bent vele szombat éjjelesben a sebészeten…ügyelni a másik nővér mellé. Belementem mert nem volt programom, így Aliék is kicsit romantikázhattak otthon.

Szuper. Este hattól reggel hatig az a 12 óra….nagyon gyilok. Unalom, főleg onnantól, hogy a betegek nagy többsége elalszik és már nem kell annyit ugrálni….ergó ez azt is vonja magával, hogy csiga lassúsággal telnek a percek, órák.

Már majdnem elbólilontottam, mikor Timi, a nővér, szinte rámtépi az ajtót, hogy szedelőcködjek, mert az ügyeletes dokival kell mennem, hoznak valakit, akit el kell látni, méghozzá sürgősen, és mindenféle, fajta kérdés nélkül. Fel kellett mennem az igazgató irodája melletti vizsgálóba, előkészülni….kipakoltam a cuccokat, mikor is betoppant az ügyeletes doki, hogy nem ő, hanem maga az igazgató fog jönni…és az a bizonyos valaki, akit olyan sürgősen el kell látni. Még akkor sem érettem, miről van szó….aztán megjött a doki és idegesen nézte az óráját:

-Már itt kellene lenniük!

-Kiknek, uram?

-Majd elmondok mindent Eszter….a maga idejében! Egyet szeretnék öntől kérni….

-Mit, uram?

-Diszkréciót….senkinek sem mondhatja el, mi fog itt történni, megértette? Az állása bánhatja, figyelmeztetem! – mondta éles tekintettel.

-Úgy lesz….hallgatni fogok!

Közben le kellett mennem a gyógyszeres szekényhez, mert valamit kifelejtettem. Mire visszaértem, két rendőr állt az ajtóban és nem akartak beengedni….ekkor viszont az igazgató résnyire nyitotta az ajtót, majd engem megpillantva, bólintott a jardoknak, akik elléptek az utamból…..de akkor azt kívántam, bárcsak ne vállaltam volna ezt a nyomorult éjszakai műszakot!

Ugyanis, mikor beléptem a szobába….kivel találtam magamat szemben? Krisztiánnal….személyesen. Elakadt a lélegzetem, amint megláttam, hogy egy véres rongyot szorongat a vállánál….látni lehetett rajta, mennyire erős fájdalmai vannak, de szó nélkül ült ott és tűrt….engem pedig a rosszullét kerülgetett, amint a pillantásunk találkozott, azonnal elsápadtam…szóval, ő volna az a sürgős eset???

Mégis mi a franc történhetett vele? Hogyan sérült meg? De nem kérdezhettem, és nem is mertem. Egyrészt, mert az állásommal játszottam volna, és mert a doki nem tudhatja meg, hogy ismerem ezt az illetőt, “közelebbről” is….és ez csak még elviselhetetlenebbé tette ezt az egész istenverte szituációt. A doki parancsba adta, hogy lássam el a sebet, aztán ő mindjárt jön és a többit megcsinálja. Kiment a szobából, ránk pedig átkozottul nehézkes csend telepedett le. Levágtam róla a pólót és szó nélkül nekiálltam….ő sem szólt semmit, egy darabig. Úgy gondoltam, tényleg jobb, ha nem tudok róla, mi történt. A seb elég mély volt, és csúnya is, azonkívül erősen vérzett.

-Ez egy kicsit csípni fog! – mondtam, ahogy óvatosan végigtöröltem a sebszéleket egy fertőtlenítővel átitatott gézzel.

Krisztián felszisszent, és erősen belemarkolt a vizsgálóasztal szélébe.

-Bocsánat…

Éppen végeztem, mikor a doki visszajött, majd nekiállt összevarrni a sebet. Ott kellett maradnom, mert a sebkötözés még rám várt. Amint ismét egyedül maradtunk, mert a doki hazament, én már nem bírtam magammal…ahogy kötöztem át a sebet, és Krisztián óvatosan megsimogatta az arcomat, patakokban kezdtek folyni a könnyeim, akármennyire is igyekeztem visszatartani őket.

-Nem akarom tudni….oké?

-Nem is mondhatnék semmit, tudod jól?

-Valahogy gyanús volt nekem ez az egész “rendőrösdi”….és lám….igazam lett!

-Nem hazudtam neked….valóban rendvédelmis vagyok…csak…

-Csak? Csak mi?

-Már így is túl sokat mondtam…a többi nem tartozik rád, Eszter, meg kell értened!

-Megértem, elhiheted….nagyon is! Itt az eredménye, nemigaz? – böktem a vállához.

Krisztián nagyon ideges lett. Gyorsan szedte a levegőt és mégjobban megszorította az ágy szélét, szinte ellilultak az ujjai végei.

-Nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy elszámoltathass!

-Valóban? Ja persze…..ha lefeküdtem volna veled, akkor talán, hangsúlyozom, talán….meg is tudhatnám az okát, nem?

Krisztián még idegesebb lett, a szemei valósággal izzottak a dühtől.

-Ez nem a személyes ismeretségen múlik…de ha többett tudnál, mindkettőnk elvesztené az állását….és lehet hogy még valami sokkal fontosabbat is, ezt fogd fel!

Visszavágtam a rongyot a tálcához, és igyekeztem minél hamarabb a végére érni ennek az egyre kellemetlenebb találkozásnak. Elfordultam, de a szemem megakadt valamin a másik fotelban…..egy fekete mellényen.

-Golyóálló mellény?

Krisztián igyekezte magára venni a pólóját, de a válla még ahhoz igencsak fájt, hogy megemelje a karját.

-Amint látod….

Nem értettem már semmit….rendvédelem? Na de akkor mégis milyen? Kommandós? Azok hordanak ilyet….de ebben mi a nagyszám? Erről nem lehet beszélni? Mi ebben akkora titok? 

-Kommandós vagy?

Krisztián nem válaszolt, helyette káromkodott egy alaposat, mert a trikó megtekeredett a háta közepén és nem mozdult se fel, se le.

-Nyugi…segítek! – mondtam, azzal odaálltam mögé és gyorsan helyére igazítottam a rakoncátlan ruhadarabot. Amint megfogtam a trikót és lehúztam, végigsimítottam a kezemmel Krisztián oldalát, mire ő hirtelen szinte ledermedt.

-Meg is van! – mondtam.

Krisztián megfordult és még mindig mogorva pofával csak annyit mondott:

-Kössz a segítséget.

-Ez a dolgom… – mondtam, amint a földet bámultam magam előtt, igyekezve kikerülni a tekintetét. Pillanatokig csak álltunk egymással szemben, némán. Ő sem bocsájtkozott magyarázkodásba, és én sem kérdeztem többet.

-Nekem most mennem kell… – mondta, azzal elindult az ajtó felé.

-Persze, menj csak! – válaszoltam.

Amint összeszedtem a cuccaimat, lassan megértettem a dolgok menetét: vannak olyan helyzetek az életben, mikor nem kell bizonyos dolgokat értenünk….csak tenni, ami a kötelességünk….