Éppen…

2010 augusztus 16. | Szerző: bamby21 |

 Készülnék az utolsó vizsgáimra, hogy az új évre már ne kelljen semmi ilyt átvinnem, de ez egyre csak távolabbi álomnak tűnik, ugyanis olyan beteg vagyok, hogy alig látok, és már lassan 2 hete.

Fáj a mellkasom, köhögök és minden, ami ezzel a “taknyomnyálam egybefolyik” dologgal együttjár. Aliék kint ülnek a Brigiékkel, én meg fent a szobámban hasalok a szigorlati tételek fölött és próbálok koncentrálni, de nem megy.

Főleg, hogy Niki rávette valahogy Alit, hogy had hozza el magával Nórit is, mert az meg mostanság igencsak össze van gyógyulva a Brigivel! Gratulálok, megtalálták egymást, na de azért mondjuk ezt nem néztem volna ki éppen a Brigiből, dehát hasonló a hasonlónak örül, nemigaz?

Ők tudják. Lemegyek valamit enni, mindenki egy kupacon ül a dohányzóasztal körül és kártyáznak, Bazsa hív engem is, de nem tudok és nem is akarnék most perpill játszani. Találok pár szem almát meg némi halat krumplival, tegnapról….de jó lesz ez is, nem válogatok, pláne ha megint annyira fog fájni a torkom, hogy még nyelni sem tudok. Mivel nincs hely, ahova leülhetek, felkuporodok a lépcsőre, az ablak mellé és ott kajálok.

Elnézve Nikit és Barnit….nem is tudom mi az első gondolatom, ami eszembe jut róluk….bezzeg, Nóriról…arról van, de nem merem kimondani, mert az már súlyos istenkáromlás volna és pokol tüzén égnék el miatta, így marad a csendes “magamban való töprengés”. Igazából, hmmm….nem is tudom…de mostmár valahogy kezd olyan feelingem lenni, hogy nem roppannék bele, ha innen el kellene mennem.

Nem, persze, nem azért, mert Aliékkal gondom volna, hanem mert azt hiszem, megértem rá annyira, hogy tudomásul venném, az életben minden múlandó….emberek jönnek, mennek….soha nem áll meg az élet egy pillanatra sem.

Játszok a kajával….ennyit az evésről, nnnna! Egyszercsak kopognak. Zoli feltápászkodik és kivonszolja magát az ajtóig. Bambulok ki az ablakon, mikor Zoli megköszörüli a torkát:

-Eszter….keresnek!

-Kicsoda?

-Gyere csak be! – int az előszoba felé Zoli.

-Sziasztok! – szólal meg hirtelen egy mély hang Zoli mellől….Krisztián:)

Mindenkinek megállnak a kezében a lapok, kínos csend kerekedik semmi pillanat alatt. Automatice Nórira pillantok, aki még szerintem lélegezni is elfelejtett egy időre, amint meglátta Krisztiánt….én legalább is szintén így voltam vele. Némi színlelt nyugalommal odamegyek hozzá, ő pedig rögtön ad is a fejemre egy puszit.

-Szia. Hogy vagy?

-Élek…amint látod.

-Nem vagy valami jó színben! – mondja kissé aggódva, amint a homlokomra teszi a kezét. – Nem vagy te lázas? – kérdi nagyon halkan.

-Hőemelkedésem van, de már…szedtem be gyógyszert rá.

Bazsa hümmögésére fordulok meg, így nyilvánvalóvá válik számomra, hogy a többiek azt várják, bemutassam nekik ezt az embert itt mellettem. Bemutatom mindenkinek, így Nóriéknak is, mint immár “a barátomat”…..és elégedett vagyok a látvánnyal, mert süt róla az irigység és a méreg is.

Bazsa elvigyorodik, amint végignéz rajtunk:

-Szóval…te vagy az a pasas, aki miatt mostanában Esztinek ilyen jó kedve van?!

Krisztián meglepődik kissé, aztán zavartan elmosolyodik:

-Igen, azt hiszem én volnék az! Másról legalább is nem nagyon tudok?!

Nincs kedvem a fürkésző tekintetekhez, és már egyre nehezebb talpon lennem, megkérem, hogy jöjjön fel velem a szobámba. Nóri nem hagyhatja szó nélkül:

-Miért nem maradtok lent?

Krisztián megelőz a válasszal:

-Bőven elég, ha engem megfertőz….2 éve úgysem voltam betegállományba.

Bazsa felröhög, Zoli szintén….Ali csak legyint, majd elvigyorodik:

-Na, igen! Nem minden helyzetben lehet szájmaszkot használni, igaz? – majd rákacsint Krisztiánra.

-Te márcsak tudod, igaz Ali? Eddig valahogy nem értettem, hogy a francba nem fertőződ meg a Bazsát, mikor te beteg voltál…de mostmár sejtem….a szájmaszk, ugye?

Ali elvörösödik.

-Te?! Nem éppen a szobába indultatok? – fordul felém indulatosan.

-Hehehehehe:) Ugyeugye? Na, megyek, mert látom a hatás már be lett lőve nálad…..és jól áll amúgy neked a piros, de most komolyan!

Ali felkap egy párnát és hozzám vágja. Nevetve menekülök Krisztián után a szobába, addigra már ő is röhög.

-Gonosz vagy!

-Csak egészséges határok közt….talán nem tetszik?

Óvatosan becsukja az ajtót és átöleli a derekamat.

-Ejnye, ejnye! Rossz kislány!

-Hmmm….a múltkoriakban, ha jól emlékszem, nem zavart ez a tulajdonságom, vagy tévedek? Tudod…az orvosiban…?

Zavarba jön és elmosolyodik.

-Fogalmam sincs, mit csinálsz valójában hogy ilyen hatással vagy rám….de tetszik, határozottan tetszik!

-Nnnna…látod, ezen még én sem gondolkodtam, de lényeg, hogy a célomat elértem vele, nemigaz? Márpedig a cél szentesíti az eszközt?! Amúgy meg…milyen hatást is értem el pontosan?

-Nem bocsájtkozom magyarázkodásokba, az nem én vagyok! Figyelj és rájössz!

-Mégis mikor?

-Előbb vagy utóbb…na! De mostmár ülj vagy feküdj le végre, mert rossz még rádnézni is….hófehérke.

Oké, magyarázkodni nem fog, ez 100%-ék. Nekiáll gyilkolni a laptopomat, én meg tanulok tovább. Békén hagy, nem csesztet minden hülyeséggel….mégis megnyugtat, hogy itt van mellettem. Amint hasra fekszik mellém és nekiáll valamit olvasni, elmosolyodom, akaratomon kívül is…soha az életben nem gondoltam volna, hogy egy pasi “szimpla” jelenléte is így hat rám…akármennyire is szarul érzem magam, eltörpül ez az mellett, amit most odabent érzek…boldogságot:)