Alapstory – alapérzések

2010 augusztus 30. | Szerző: bamby21 |

 Na, ilyet se tettem még sűrűn, hogy itt a neten írok magamról…és a történetemről…de most megteszem:)

Ez a történet az első, aminek annó, napra pontosan, 2010.01.11-én álltam neki.

Az írásban láttam a megoldást arra, hogy kiírjon magamból az emlékeket, érzéseket, vágyakat, olyan dolgokat, amiket talán senki mással nem osztottam meg, csak így….”arc nélkül”. A reakciók teljesen vegyesek voltak, volt, akinek tetszett, olyan is, akinek nem….de ha az ember írásra adja a fejét, ez így szokott lenni.

Jelenleg, azt tudom erről mondani, és persze később is, hogy Eszter története, valahol, 90%-ban az én életem története, az, amilyenné, az enyémnek is kellett volna lennie….befejezni a sulit, nővérré válni….de ez sajnos nem így alakult, és így, pár év elteltével, talán már nem is bánom…..nem azért, mert olyanokat kell tenni, amikhez nem sok embernek volna gyomra, egyáltalán nem…

Ez hivatás, amibe az ember a szívét lelkét beleadja…ami, ha olyan lelkületű az egyén, mint én, hamar belebetegedhet…az “érzelmi részébe” a dolognak. A halál ugyanis itt ugyanúgy mindennapos, mint az élet maga, és a születés is…..és ezt el kell fogadni, akármennyire is nehéz….nahát, ez nekem nem ment.

Az ember annyira természetesnek veszi, szinte, hogy az ember öreg korában hal meg…hogyha van 1-2 kivétel, azt már valódi szőrszálhasogatásnak éli meg….én is így voltam vele, míg suliba jártam….aztán valami megtört bennem, egy októberi reggelen, mikor egy egy napos kislány boncolását néztem végig a patológián…..

Akkor, ott, valami meghalt bennem, és rájöttem, ez nem nekem való…én ebbe belebetegednék, ha minden nap azzal kellene szembesülnöm, hogy sokszor a gyermekek, fiatalok, halandóbbak, mint az idősebbek…

Szép hivatás, és minden elismerésem azoknak, akik nap – mint nap ezt csinálják, ők az élet igazi, mindennapi hősei, az én szememben.

Talán, hogy nővér nem lettem, ilyen jellegű munkám van bőven sajnos, nagyanyámat és ismerőst is én pátyolgatok, segítek, mikor rászorul, de sokszor már ez is sok…..tudom, hogy az idő előrehaladtával, mindenki csak “rosszabb” lesz, mind testileg, mind mentálisan, és ezt néha már szörnyű nézni is….igazi gyerekké válnak, ha nem rosszabbá, nem hallgatnak a jó szóra, nem jó nekik semmi…és ez lelkileg sokszor nagyon nehéz…..de megteszem, akárhányszor jövök haza sírva, elkeseredve….másnap onnan folytatom, ahol abbahagytam előzőleg….sokszor azt gondolom, talán így vezekelek, önmagam előtt is, hogy otthagytam a sulit.(mert ugye végül megbuktam)

Világ életemben anyáskodó típus voltam, aki mendig, mindenkinek segíteni akart, vigyázni rá…..aki dolgozott már beteg emberek közt, tudja, milyen érzés, mikor a segítségükért “csak” egy kedves mosoly a jutalom, a beteg részéről….és a szívemre téve a kezemet mondhatom….olyan őszinte pillanatokat azóta sem éltem meg, mint akkor, köztük. Nem kell feltétlenül hatalmas dolgokra gondolni….felrázod a párnájukat, inni hozol nekik, megkérdezed tőle reggel,  hogy aludt, hogy érzi magát…..és ha van egy szabad pillanatod, nem több, rámosolyogsz, hogy bátorítsd, jobb kedvre derítsd a fehér falak közt töltött időben.

Lehet bugyutaságnak hangzik, de igaz….adni, adni és mindig adni kell….nekem legalább is ez teszi ki a napjaimat….segíteni kell, és tudni kell, hogyan!

Amennyi szörnyűség van ebben a hivatásban, annyi boldogság is…mint talán mindenhol.

Na igen…és ami a történetem kulcsa: a barátok. Mindenkinek megvan a maga “Ali-ja”, az őrangyala, a legjobb barátja, aki mindig meghallgatja, segít, kezet nyújt a bajban, veled sír, veled nevet….akinek mindig hiányoznál, bárhová is mész, mindig félt, akárhol is vagy, akármit is teszel…..egy amolyan “testvér”, akire mindig számíthatsz! Nekem is megvan ez az ember: egyetlen ember….őt Andinak hívják:) Köszönettel tartozom neki azért, hogy a lassan 24 éve tartó barátságunk a mai napig igazi barátság! Ő, aki minden hülyeségemet meghallgatja, akire mindig számíthatok…..egyetlen ember, aki bár nem családtag, de olyan, mint a másik felem:)

Szóval….ennyi:)